Akkor lássuk az MRSA-t

A Stapylococcus aureus nevű baktérium az úgynevezett területen szerzett és kórházi fertőzéseket tekintve sem ritka kórokozó, mely a bőrünkön vagy a torokban is megtalálható anélkül, hogy különösebb panaszokat okozna. Betegségkiváltó szerepéhez azonban megfelelő körülmények szükségesek, melyek egészséges egyén sértetlen bőrfelületén nem adottak. A bőr és nyálkahártya barrierfunkciójának megsérülése vagy különböző okokból előállt legyengült állapot azonban már lehetőséget ad a fogékonyságra.

Az antibiotikum, ami mindent megváltoztatott

Az antibiotikumok kora előtt a fertőzések gyakorta halálos kimenetellel végződtek, így a 40-es évek elejével, a penicillinek alkalmazásának kezdetével leírhatatlan méretű fordulat következett be, mely sikeres gyógymódót adott sokak között a staphylococcus fertőzésekre is. Az emberiség néhány évig legyőzhetetlennek érezhette magát. Korábban halálos fertőző betegségekből sorra gyógyultak a páciensek; a korlátok nélküli gyógyszeralkalmazás hatása azonban már néhány évvel később megmutatkozott. 1944-ben regisztrálták azt a jelenséget, mely a ma fennálló körülményekhez vezetett: az antibiotikum rezisztencia kialakulását. Ez azt jelenti, hogy egy, korábban az adott antibiotikumra érzékeny kórokozó valamilyen mechanizmus folytán megtanulja az antibiotikum hatását elkerülni, semlegesíteni, hatástalanítani, így az többé számára nem káros, nem hatásos és növekedésében, szaporodásában nem akadályozza meg. Az évek során a staphylococcusok rezisztenciája oly mértékben terjedt, hogy az 50-es évek végén már penicillin rezisztens staphylococcusok által okozott kórházi járványok tomboltak. 1960-ban Angliában került bevezetésre a helyzetet átmenetileg megoldó első félszintetikus penicillin, a methicillin, de az átmeneti fellélegzés mindössze egy évig tarthatott, hiszen a bevezetés után egy évvel már megjelent az első methicillin rezisztens staphylococcus törzs, az első MRSA.

A baktérium, ami mindent megváltoztatott

A következő években az MRSA előfodulási arányának növekedése volt jellemző az egész világon.

Az MRSA tehát olyan Staphylococcus aureus törzs, mely rezisztens methicillinre. Ez a rezisztencia azonban együtt jár több más antibiotikumcsoport iránti érzéketlenséggel, ami olyan súlyos helyzetet jelent, hogy MRSA fertőzésben mindössze néhány antibiotikumhoz nyúlhatunk, melyek közül több iránt már szintén ismert bizonyos fokú rezisztencia. A fertőzés terjedésének leggyakoribb módja a direkt kontaktus: általában a fetőzött vagy kolonizált bőrről, kézről a fogékony szervezetbe - azonban az indirekt kontaktus és az aeroszol képződés szerepe sem kizárható. A fertőzés leggyakoribb megjelenési formájái közé tartozik a sebfertőzés, a bőr- és lágyrészek fertőzése, a tüdőgyulladás és a véráram fertőzés, azaz a szepszis. Ismert az ún. kolonizáció fogalma, mely tünetmentes, egészséges személy bőrén vagy nyálkahártyáján történő tünetmentes szaporodást jelent, mellyel az egészséges kolonizált egyén jelentős potenciális fertőzőforrás fogékony személy számára. A tünetekkel járó MRSA fertőzésre hajlamosító kritikus állapotok a szerzett - pl. onkológiai, hematológiai betegségek, rosszindulatú daganatok, szervátültetettek, AIDS-ben szenvedő betegek, iv. droghasználat, cukorbetegség, szteroid és egyéb immunmoduláns gyógyszerek szedése, égett, operált betegek, egyéb súlyos fertőzésben szenvedők, koraszülött/idős kor, alultápláltság - vagy veleszületett immunhiányos állapotok.

Hová vezethet ez?

Az antibiotikumokra poli- és multirezisztens kórokozók - mint az MRSA is - által kiváltott fertőzések problematikája szerteágazó: a fertőzések nagy része nehezen megfogható, nehezen uralható és a rendkívüli költségeket felemésztő kombinált antibiotikum kezelés és intenzív terápia ellenére is gyakran fatális kimenetelű. Ismertek esetek, melyek során a mikrobiológiai vizsgálat szerint hatásosnak bizonyult antibiotikum alkalmazása mellett sem javul a beteg, a gyógyszer esetleg nem a megfelelő koncentrációban jut a fertőzés helyére vagy az egyéb élettani- és anyagcsere változások összességének következtében  az elvileg megfelelő koncentráció elérése sem ad várt eredményt. Tehát a szóban forgó fertőzések kezelésének sikerére még hatásos antibiotikummal sincs garancia, nem beszélve a mindig egy lépéssel mögöttünk kísértő helyzetről, melyben majd állunk a betegágy mellett a tenyésztési eredménnyel a kezünkben, és nem lesz antibiotikum, mely az igazolt kórokozóra hatásos lenne. 

A végeredmény egyetlen kiváltó előzménye pedig az ellenőrizetlenül, indokolatlanul, kontrollálatlanul, nem megfelelő dozisban és nem megfelelő ideig alkalmazott antibiotikum.

Megelőzés

Az Epinfó feljegyzései szerint amerikai kórházi osztályokon az MRSA előfordulási aránya 1975-ben 2% volt, 1996-ban már 35%-ot regisztráltak. Az angliai közegészségügyi adatok szerint a véráram fertőzések kórokozói között az MRSA 1989-ben 1,5% volt, 1995-re azonban 13,5%-ra növekedett. Számos irodalmi adat igazolja azonban, hogy az MRSA fertőzések terjedése a kórházi osztályokon megfelelő infeciókontroll program segítségével megelőzhető és kordában tartható. Dániában például a megelőzést célzó program segítségével az MRSA előfordulási gyakoriságát az 1971-es 15%-ról 1984-re 0,2%-ra szorították.

"Mindez hogyan érint engem?"

MRSA törzs egyre gyakrabban izolálható egészséges gyermek vagy felnőtt egyéb okból indított váladéktenyésztése során: pl. orrváladékból, torokváladékból, hólyagokból, sebváladékból. Az Ő állapotuk tekinthető tehát kolonizációnak: fertőzésre utaló tünetük és laboratóriumi eltérésük nem ismert, a pozitivitás panaszokat nem okozó véletlen lelet. Teendőt igényel-e? Igen. A tünetmentes kolonizációt azonban nem az MRSA fertőzés kezelési mószereivel, hanem ún. kolonizáció eradikációval törekszünk megszűntetni, melyek közötti legfőbb különbség, hogy MRSA KOLONIZÁCIÓRA NEM ADUNK SZISZTÉMÁS ANTIBIOTIKUMOT! Az eradikáció eszközei a fertőtlenítő hatású szerek /pl. klorhexidin tartalmú szájvíz, hintőpor/ és helyileg alkalmazott antibiotikum /pl. krém/kenőcs/. Az eradikáció kórházi obszervációnak nem indoka. A hordozást jegyezni kell és komolyabb beavatkozás előtt /pl. műtét/ meg kell győződni az eradikáció sikerességéről.

/A cikk az Epinfo összefoglalója és adatai alapján készült/